* Oliver Cowdery a következőképpen számol be ezen eseményekről: „Feledhetetlen napok voltak ezek – azon hang hangzása alatt ülni, amit a menny sugalmazása diktál, e kebel legteljesebb háláját ébresztette fel! Nap nap után folytattam megszakítás nélkül mindazon dolgok leírását, amiket a száján kiejtett, míg az Urim és Tummim, vagy ahogyan a nefiták mondanák, a fordító eszközök segítségével lefordította a Mormon könyvének nevezett történetet, vagyis feljegyzést.

Említést tenni, akár csak néhány szóban is, arról az érdekes beszámolóról, amit Mormon és az ő hű fia, Moróni adott egy olyan népről, amit valamikor szeretett és kedvelt a menny, túllép jelenlegi szándékomon; ezt tehát egy eljövendő időre hagyom, és amint azt a bevezetésben elmondtam, közvetlenül rátérek néhány olyan eseményre, amely szorosan kapcsolódik ezen egyház létrejöttéhez, ami talán érdekes lehet azon százak számára, akik előléptek, vakbuzgók fintorai és képmutatók rágalmazása közepette, és befogadták Krisztus evangéliumát.

Egyetlen ember sem tudta volna józan ésszel lefordítani és leírni azokat a pontos utasításokat, amiket a Szabadító adott a nefitáknak arról, hogy mi módon építsék fel az Ő egyházát – különösen egy olyan időszakban, amikor a romlottság minden, az emberek között bevett viselkedésben és rendszerben bizonytalanságot eredményezett – anélkül, hogy ne vágyott volna arra a kiváltságra, hogy szívének hajlandóságát a folyékony sírba való eltemettetéssel kimutassa, és jó lelkiismerettel feleljen, Jézus Krisztus feltámadása által.

Miután leírtam a Szabadító Jákób magvának maradéka között, e földrészen végzett elrendelt szolgálatáról szóló beszámolót, könnyű volt meglátni, amint azt a próféta megmondta, hogy sötétség borítja a földet, és sűrű sötétség az emberek elméjét. Ebbe jobban belegondolva könnyű volt látni, hogy a vallást illető nagy csatározások és hangzavar közepette senkinek nincs Istentől felhatalmazása az evangélium szertartásait illető szolgálattételre. Mert feltehetjük a kérdést, van-e olyan embereknek felhatalmazása Krisztus nevében szolgálni, akik tagadják a kinyilatkoztatásokat, amikor az Ő bizonyságtétele nem kevesebb, mint a prófétálás lelke, és az Ő vallása közvetlen kinyilatkoztatásokon alapult, épült fel és élt tovább a világ minden olyan korszakában, amikor neki volt népe a földön. Ha ezeket a tényeket el is temették, és gondosan el is fedték azok az emberek, akiknek mesterkedését veszélybe sodorta volna az, ha ezek belevilágítottak volna az emberek arcába, előlünk nem voltak többé elrejtve; és mi csak annak a parancsolatnak a megadására vártunk, hogy: Kelj fel, és keresztelkedj meg!

Vágyunk valóra válására nem kellett sokáig várnunk. Az Úr, aki gazdag az irgalmasságban, és mindig kész megválaszolni az alázatosak kitartó imáját, miután buzgón szólítottuk, távol az emberek lakhelyétől, leereszkedett, hogy kinyilvánítsa nekünk az akaratát. Hirtelen, akár az örökkévalóság közepéből, a Megváltó hangja békességet szólt hozzánk, míg szétnyílt a fátyol, Isten angyala lejött dicsőségbe öltözve, és átadta a várva várt üzenetet, valamint a bűnbánat evangéliumának kulcsait. Mily öröm! mily csoda! mily bámulat! Míg a világ gyötrődött és másra figyelt – míg milliók tapogatóztak, akár vakok a fal után, és míg minden ember tömegesen bizonytalanságon állt, a mi szemeink láttak, a mi füleink hallottak, akárcsak verőfényes nappal; igen, még annál is jobban – meghaladva a májusi napsugár tündöklését, amely ontotta csillogását a természet arcára! Akkor hangja, bár szelíd volt, bensőig hatolt, és szavai: Szolgatársatok vagyok – minden félelmet eloszlattak. Figyeltünk, ámultunk, csodáltunk! Egy dicsőségből érkező angyal hangja volt ez, üzenet a Magasságostól! És amint ezt hallottuk, örvendeztünk, míg szeretete megperzselte a lelkünket, és beborított minket a Mindenható látomása! Hol volt helye a kételynek? Sehol; elmenekült a bizonytalanság, és elsüllyedt a kétely, hogy soha többé ne támadjon fel, míg a kitaláció és a megtévesztés örökre elmenekült!

De kedves testvérem, gondolkozz el, gondold tovább egy percig, milyen öröm töltötte el szívünket, és milyen meglepődve hajoltunk meg (mert ki ne hajtaná meg térdét egy ilyen áldásra), amikor keze alatt megkaptuk a szent papságot, midőn azt mondta: A Messiás nevében reátok, szolgatársaimra ruházom ezt a papságot és ezt a felhatalmazást, amely a földön marad, hogy Lévi fiai igazlelkűségben ajánlhassanak felajánlást az Úrnak!

Nem próbálom meg felvázolni nektek e szív érzéseit, sem azt a fenséges szépséget és dicsőséget, amely ez alkalommal körülvett minket; de higgyétek el nekem, amikor azt mondom, hogy a föld, sem az ember, az idők eleganciájával, nem kezdheti el oly érdekes és magasztos módon felöltöztetni a nyelvet, mint ez a szent személy. Nem; és ennek a földnek az sem áll hatalmában, hogy megadja azt az örömet, átruházza azt a békét, vagy felfogja azt a bölcsességet, amelyet az egyes mondatok magukban foglaltak, amint azokat a Szent Lélek hatalma átadta! Az ember megtévesztheti embertársát, megtévesztés megtévesztést követhet, és a gonosz gyermekeinek hatalmában állhat a balgák és a tanulatlanok elcsábítása, míg semmi más, mint kitaláció etet sokakat, és a hamisság gyümölcse a sírig sodorja a könnyelműeket; de az ő szeretete ujjának egyetlen érintése, igen, a fenti világ dicsőségének egyetlen sugara, vagy a Szabadító szájának egyetlen szava az örökkévalóság kebeléről mindezt jelentéktelenségbe taszítja, és örökre kitörli az elméből. Annak biztos tudása, hogy egy angyal színe előtt voltunk, annak bizonyossága, hogy Jézus hangját hallottuk, és a makulátlan igazság, amint az egy tiszta személyből áradt, Isten akaratának parancsára, számomra meghaladja a leírhatóságot, és én örökre csodálkozva és hálaadással tekintek a Szabadító jóságának e kifejezésére, míg itt maradhatok; és azokban a palotákban, ahol tökéletesség lakik, és ahova soha nem lép be a bűn, ott remélem csodálni azon a napon, amely soha meg nem szűnik.” – Messenger and Advocate, 1. kötet (1834. október), 14–16. o.